Szifu 2011.11.16. 12:29
Hajnal
A hajnalhoz semmisem fogható. A csend, a sötétség, ami előre sejteti már az eljövendő mozgást, reményt és jövőt. A gondtalanság és a lebegés a semmiben. Súgja a dolgos reményt, sőt átjárja. Ahogy egy nagy levegőt vesz és felkészül. A tiszta megnyugtató csönd. Amikor a karmester felemelt pálcája hegyében ott van minden. Az a tört résznyi izgalom, ami a legteljesebb nyugalom is egyben. Egy pontban egyesül minden. Megindul a pálca, egyszerre megszólal minden, egyenesen kirobban belőle az élet. Pirkad, öreg vezetőnk megindul szokásos útjára – de Ő is tudja, hogy sosem ugyanaz. A napfelkelte egyszersmind egy élet születése, mely igen röpke életű, de boldogan hajt fejet, mert érzi, hogy újra megszületik és szebb csodálatosabb életet él, lát újra meg újra. Egész életemben zenész voltam, de a koncerteken sem lehet hozzá szokni. Amikor meg körülöttünk történik, amikor minden egyszerűen minden a része és mind részesei vagyunk, az az, ami csodálatos. Magunkban érezzük, ahogy összpontosul az a mindent elsöprő erő, a finom rezgés, ami hírtelen minden jel nélkül és mégis tökéletesen megkomponálva hirtelen kirobban, hullámmá alakul és végül boldogan megnyugszik. Készülődik. Jól tudja, hogy ez az előadás mindig színpadon lesz.
Szólj hozzá!
Szifu 2011.11.16. 12:29
Az Élet egy játék
Az élet egy játék, amiben sosem nyerhetünk. Sokszor halljuk ezt az elcsépelt frázist, de szerintem veszíteni sem lehet. Nem kell mindig értelmet keresni a dolgoknak. Nem kell mindig új kihívásokat keresni, adódik körülöttünk is épp elég.
Csak egy ablakban ég a villany, az is csak úgy maradt. Perc után perc, nap nap után követi egymást. Rohan az élet nevű végeláthatatlan hajsza körülöttem, Én meg csak ülök, és nézem. Nem dobban a szív, nem zakatol az agy sem, cél nélkül rohanok az enyészetbe. Számtalan problémám sarokba téve keresem más problémáit csakhogy megoldhassam, és addig se kelljen a sajátjaimmal foglalkozni. Ülök a székemen és csak azt az egy ablakot figyelem. Sok cél, megannyi álom egy röpke pillanat alatt tovatűnik, és csak a hideg csendet hagyja maga után. Elvárásoknak megfelelni könnyű, posztot betölteni, annak megfelelni még inkább. Nem töpreng, csak csinál. Végül a hosszú út után visszatekintve vajon sikerül-e megfelelni a saját elvárásainknak? Még mindig az egy ablak. nyugodt csöndes barátságos. Talán még hívogató is. Vajon egy meleg családi fészek bújik meg mögötte? Vagy egy megfáradt utazó utolsó menedéke? A kép marad, a rohanás zaja hirtelen tovatűnik. A közelgő szín változik. Soha többet nem tekintek vissza, rohanok előre. De az agy közbeszól. Elég egy dobbanás, és azonnal életre kell. Védekezik. Pajzs mögé bújik, pedig eldobná, és tárt karokkal rohanna szembe az örökkévalósággal. Eddig kerestem a kihívásokat, szaladtam, rohantam, és mégis ebben a pokoli tűzben, robbanásban érzem, hogy itt meglelem a nyugalmam. Jövőm képe ég előttem Én meg csak figyelem csendesen, érintetlenül, nehogy megsérüljön, és köddé váljon az álom, nehogy vége legyen az eljövendőnek, és csak figyelem mint siklik mind messzebb és messzebb. A csöndes ablak csak szórja a titkokat, de egyet sem árul el. Figyelek. Ilyen az Én formám. Látom magam előtt az életet, de csak gyönyörködöm benne, nézem, hogy siklik ujjaim között át, de nem érek hozzá, nehogy megsérüljön. A nem várt törés az egyenesben, ami mindent megváltoztat, viszont egyedül nem képes semmire sem, csak akkor, ha élek. Ülök egy helyben és csak figyelem, ahogy a fekete kivilágosodik, az ablak beszürkül, és csak egy lesz a többi között, amit magával sodor a rohanás.
Szólj hozzá!
